Ezzel a címmel indítottunk interjúsorozatot annak apropóján, hogy A jövő nem a miénk címen a JAK és L'Harmattan Kiadó közös kiadásában, a JAK Világirodalmi sorozatában megjelent egy kötet, amely 20 kortárs latin-amerikai novellista munkáját tartalmazza. Minden egyes szerzőnek 3 azonos + 1 egyedi kérdést teszünk fel. Végül Diego Trelles Pazzal, a kötet szerkesztőjével hosszabban is elbeszélgetünk.

Részlet A jövő nem a miénk magyar kiadásának borítójából.

Második körben őket kérdeztük:

Andrea Jeftanovic (Chile)

Családfa
„Valamelyik este az egyik pedofillal készült interjút néztük. Amikor megkérdezték, volt-e szexuális viszonya egy sor kiskorúval, akikre a nevük kezdőbetűjével és a korukkal hivatkoztak, a vádlott kelletlenül azt felelte: „Igen, a fölsoroltak mindegyikével - és hozzátette: - Iszonyúan magányos ember voltam abban az időszakban, és tulajdonképpen egy szolgáltatásért fizettem, azért, hogy ne legyek egyedül.”

 1. Három év telt el azóta, hogy A jövő nem a miénk első papírkiadása megjelent Argentínában. Hogy látod, mennyire változott a helyzet, még mindig nem a miénk a jövő?

Túl vagyunk egy kisebbfajta gyarmatosításon - már amennyire egy könyv lehetőséget ad erre - Argentínában, Chilében, Bolíviában, Panamában, Franciaországban (egy elektronikus folyóiratban), Mexikóban, az Egyesült Államokban és most Magyarországon. De továbbra is a mulandó jelen foglyai vagyunk, a jövő megfoghatatlan, kicsúszik a kezünk közül, én örülök, hogy nem a miénk, ha a miénk lenne, nem lenne értelme tovább írnunk.

2. A magyar olvasó csak kis szerencsével lát rá Latin-Amerika irodalmi életére, de kíváncsi. Van párbeszéd írók és olvasók között? Létezik az a zsendülő szövetség, amelyet Diego említ az előszóban? Ha van elmozdulás e téren, mi hajtja?

Létezett már korábban valami, de ezzel az antológiával lehetővé vált, hogy irodalmi határokat lépjünk át - a könyveknek ez néha nem sikerül, pedig mindannyian ugyanarról a kontinensről származunk -, és hogy új neveket és hagyományokat fedezzünk fel. Neveket, amelyek esetenként írók képében is testet öltöttek, akikkel könyvvásárokon vagy irodalmi fesztiválokon találkoztunk. A jövő... egyedi modellt hozott létre, amely országról országra járva helyi független kiadókon keresztül állít a kirakatba 20 szerzőt, tulajdonképpen egy heterogén hangokból fölépülő kórusművet. Egyetlen nemzetközi kiadó, még a legavantgárdabb sem érte el azt a hatást, azt a bajtársiasságot, azt a minőséget, amelyet ez a könyv elért, azt a lehetőséget, hogy az olvasók egy köteten keresztül ismerjék meg, mit produkál húsz, 30 és 40 év közötti szerző. A jövő... mögött nem egy baráti társaság áll, ez az irodalmi projekt Diego Trelles Paz gyámsága alatt valósult meg. Bravó Diegónak, amiért megpillantotta ebben a vállalkozásban az utópiát, és létrehozott egy őszinteség, profizmus és globalizált vágyak hajtotta együttműködési modellt.

3. Az antológiával most kaptunk egy szeletet a kortárs latin-amerikai irodalomból. Viszont ennél jóval nagyobb az adósságunk, a boom után következő, de titeket megelőző generációból csak kevés szerzőt ismerhet a magyar közönség. Kiket ajánlanál a figyelmükbe hazádból, és miért?

Hosszú a listám, az elbeszélők közül Nona Fernándezt, Eugenia Pradót, Nicolás Pobletét, Lina Meruanét, Marcelo Leonartot, Cynthia Rimskyt, Felipe Becerrát, Diamela Eltitet ajánlom. - Mindannyian érdekes, erőteljes, eredeti és zavarba ejtő kutatómunkát folytatnak, esztétikai és tematikai értelemben egyaránt.

+1. A kötetbeli Családfa című novelládon túl például a legutóbb újra kiadott regényed is az „elhallgatások, az erőszak, a félelem és a család körül forog, de mindenek előtt arról az időről szól, amelyben élnünk kell.”A család klasszikus felfogása jelenünkben átalakulóban van, de át kell alakulnia? Mi az irodalom szerepe ebben a folyamatban?

Az irodalom olyan tér, ahol morális határok, a társadalmi hagyományok béklyói nélkül tudunk felfedezőútra indulni, és elmerülhetünk a bonyolult emberi pszichében. Engem a bűnös területek érdekelnek, mert föltárják az emberi kapcsolatok ambivalens jellegét, mindazt, ami a szerelem és a gyűlölet között ingadozva, a képzelet és a vágyaink területén történik. A novellámban, amely a „szexuális visszaélés” hagyományos olvasatát célozta körbejárni, a szereplők nem perverzek, egy visszataszító világban, ahol a befolyásos szexuális visszaélők büntetlenek maradnak, elkeseredetten és aggodalommal telve vágynak rá, hogy új társadalmat hozzanak létre. A szövegeim a testből indulnak ki, talán a vágyból, de egy bizarr vágyból, melynek forrása a túlzott magány, nem pedig valamiféle beteges világ, ami nem érdekel túlságosan. Ebben a konkrét elbeszélésben, ahogy több másik elbeszélésemben is, szerettem volna betekinteni a családi otthon legmélyére; ott tükröződik életünk szinte minden eleme, nem számít, hogy nagyra törünk a politika és az állam szintjén, vagy kis történeteket élünk meg a hétköznapokban, nem számít hogy ez az otthon egy konkrét lakás, egy erőd, egy cella vagy egy szálloda. Egész biztosan ez a legszilárdabb, legközelibb és legsűrűbb kör, azok köre, akik körülveszik az életünket. A legtöbb dráma, azok, amelyek a legmélyebben érintenek bennünket, a saját, személyes drámáink nem köztereken játszódnak, nem a politikai küzdelmek színterén, hanem abban az eltúlzott ábrándban, hogy a családi otthonunkban összefusson minden szál, ami az életünkben lényeges.