Szegeden, nem is olyan régen, 2011. szeptember végén rendezték meg a Terror(ism) & Aesthetics c. nemzetközi konferenciát (l. beszámolónkat) 15 (!) ország 50 előadójának részvételével. A korunkban több szempontból is érdekes – egymáshoz meglepően közel álló – fogalmak összekötése és az általuk tárgyalt jelenségek megérik, hogy külön foglakozzunk velük. A konferenciáról, de sokkal inkább a terror(izmus) és esztétika közös történetéről, jelenbe való beágyazódásáról, vagy éppen ezek relációjában az iróniáról, a fenségesről és Godzilláról beszélgettünk Fogarasi Györggyel.

Thomas Hoepker egyik 2001. szeptember 11-ei fotója, amelyet csak 2006-ban publikált.

Egy külső szemlélő számára talán nem annyira egyértelmű a Terror(ism) és az Aesthetics fogalmak összekapcsolása, hiszen látszólag két nagyon távoli jelenségről van szó. Milyen indíttatásból szerveztétek meg a konferenciát? Volt bennetek olyan szándék, hogy ki akartok törni a bölcsészettudományok zárt falai közül? Milyen összefüggéseket kell látnunk terror és esztétika, vagy éppenséggel terrorizmus és esztétika között?

Nincs bennem klausztrofóbia, és azt hiszem, a kollégáimban sem volt. Tehát véletlenül sem kitörési kísérletről van szó, nem a bölcsészeti keretektől való kiszabadulás szándéka vezérelt bennünket, már csak azért sem, mert ahhoz minimum tudni vagy érezni kellene, pontosan hol húzódnak ezek a keretek, márpedig ha valami, akkor ez igencsak nehéz ügy. A konferencia egyszerűen csak hozzászólás, kritikai hozzájárulás kívánt lenni egy tipikusan bölcsészeti-bölcseleti reflexiót (is) igénylő témához. Persze, értem én: esztétika kontra politika, művészkedés kontra „való világ”, ünnepi szépelgés kontra mindennapi brutalitás - efféle fogalmi ellentétpárok vezérlik a közgondolkodást, és ezek mentén semmi meglepő nincs abban, ha egyes körökben meglepetéssel fogadnak egy efféle párosítást. De a ránk háruló feladat, úgy gondolom, valamilyen szinten éppen e fogalmiság felülvizsgálatát is magában foglalja.

A konferencia nyitóelőadását tartó Samuel Weber pontosan emiatt példaszerű, mondhatni emblematikus alak a szememben. A kritikai gondolkodás (amit nem szűkítenék le a „filozofálás” terheltebb kategóriájára) őnála jól megfigyelhető módon elegyít nyelvelméleti, médiatudományi, irodalomtudományi, esztétikai, pszichoanalitikai, politikaelméleti, sőt újabban teológiai kérdésirányokat, melyek mindegyike bejátszik akkor, amikor olyasféle, nehezen kezelhető probléma-komplexumokról próbálunk véleményt formálni, amilyen például a terrorizmus. S tesszük ezt éppenséggel a probléma megnyitásának, kevésbé szokványos fogalomterek felé navigálásának szándékával, minek következtében már az absztrakciónak azzal a sajátos formájával is foglalkoznunk kell, amit az „-izmus” végződés jelez. Ismerjük ezt a végződést megannyi konkrét megjelenésében: politikai terminológiából éppúgy (kommunizmus, nácizmus, populizmus stb.), mint művészettörténeti tanulmányokból (esztétizmus, impresszionizmus, avantgardizmus stb.) - íme, máris egy példája politika és művészet részleges párhuzamának, találkozásának az intencionált mozgás, a mozgalmiság, az irányzatosság gondolatában, amit maga a végződés implikál. Ez jellegzetesen modern gondolat, a szakadatlan törekvés, a végtelenbe való tendálás sajátosan (poszt)romantikus gondolata. De nyilvánvaló, hogy a tematikus mező jóval tágabb, és nem szűkíthető az említett két területre. Gondoljunk olyan fogalmakra, mint darwinizmus, szofizmus, paroxizmus stb. Tudományos magyarázóelvet éppúgy illetnek ezzel a végződéssel, mint nyelvi-gondolati manővert vagy patologikus hajlamot. Úgy tudom, maga a „terrorizmus” kifejezés, mely az 1790-es évek közepén politikai vonatkozású neologizmusként keletkezett a francia nyelvben (méghozzá nem szubsztantív, hanem „terrorista” formában), a 19. század elején a félelemkeltés művészeire, a rémtörténetek, rémregények, az ún. „gótikus” irodalom szerzőire is használatos volt, legalábbis Angliában. Más kérdés, hogy a terminus meghatározó politikai karrierje és erősen pejoratív felhangjai hamar kiszorították ezt az „irodalmi” használatot.

A végződés zárójeles markírozásával azonban éppen arra tettünk kísérletet, hogy túl a bevetté vált szóalakon és annak automatizálódott politikai jelentéskörén, a kifejezést a maga keletkezésében is szemléljük, és elemzés tárgyává tegyük. Még mielőtt bármivel összekötnénk vagy összefüggésbe hoznánk, még mielőtt azt mondanánk: „a terrorizmus és ez vagy az”, tanulságos lehet figyelmet fordítani a kifejezés belső mozgására, alakulástörténetére, a „terror” és a „terrorizmus” közti átmenetre és mindazon különbségekre, melyeket az átmenet artikulál. Így lesz a szimpla dichotómiából - „terrorizmus és esztétika” - hármas konstelláció: terror, illetve terrorizmus és esztétika, mindazon kombinációs lehetőségekkel, melyeket a szóban forgó kötőelemek - az „illetve” és az „és” - megengednek.

Egyébként az érdekes az, hogy a „terror” 17–18. századi diskurzusába való visszahatolás egyúttal a másik fogalomhoz, az „esztétikához” is elvezet. Ugyanis a terror politikai diskurzusa mellett – melynek kései mintapéldája e korszakon belül Robespierre híres-hírhedt 1794. február 5-i beszéde volna, korai klasszikusa pedig minden bizonnyal Hobbes majd másfél évszázaddal korábbi Leviatánja –, de vele szorosan összefonódva, létezik egy másik, legalább ilyen tekintélyes elméleti hagyomány, melyet bátran nevezhetünk „esztétikainak”. (Megjegyzem, valójában nem tisztán „másik” hagyományról, két különálló diskurzusról van szó, ez csak tipikusan mai érzékcsalódás.) Ez Descartes nyomdokában - egyetértőleg vagy vele vitázva - az érzékelés működésének, a szenvedélyek kialakulásának és válfajainak feltárásában érdekelt, és egy Baumgarten nevű német gondolkodótól kapta a 18. század derekán az „esztétika” elnevezést (az „érzékelés” görög megfelelőjéből: aiszthészisz). Tehát hasonlóan a „terroristához”, ez is korabeli neologizmus. Az esztétika - baumgarteni jelentésében legalábbis - az érzékelés tudománya. Ez a tudomány ugyanakkor hol a klasszikus retorikai-poétikai hagyománnyal, hol a morálfilozófiával, hol a bontakozó újkori gazdaságtudománnyal vagy antropológiával, hol a politikai elmélettel érintkezik, mint ahogy érintkezik egyáltalán a természeti jelenségek vagy az emberi alkotások érzékelésének kérdéskörével is. Vagy a „szép” fogalmával, amely - sietek megjegyezni - nem feltétlenül a műalkotás valamely attribútumát jelenti, ahogyan ma értenénk, hanem sokkal tágabban, az érzékelés egy bizonyos, nem feltétlenül emberi (s különösen nem „művészi”) produktumok kapcsán beálló modalitását. Ebben az „esztétikának” nevezett, rendkívül gazdag és az előbbiekből láthatóan fölöttébb szerteágazó spekulatív térben bukkan fel a „terror” mint rémület, rettegés, vagy páni félelem. A rettenet érzése számos korabeli szerzőnél nem csupán a szenvedélyek egyike, hanem a szenvedélyek végpontja, szélsőséges formája, afféle határszenvedély, s ekként gyakran kitüntetett helyet foglal el a szenvedélyek taxonómiájában. Ami tehát ma távoli és erőltetett kapcsolatnak tűnik (terror és esztétika összekötése), némi utánaolvasást és kutatást követően bizony igen közeli, sőt megkerülhetetlen fogalmi összefonódásnak mutatkozhat.