Kohvitass avakosmoses

Fábián Orsolya fordítása

Mehis Heinsaar: Rändaja õnn
Verb, Tallinn, 2007, 136 o.

 

Hosszú várakozás után 2005-ben jelent meg az észt irodalom csodagyerekének tartott Mehis Heinsaar két agyondicsért és sok díjat nyert rövidpróza-gyűjteménye a Vanameeste näppaja [Tatarabló, 2001], valamint a Pál úr krónikái [Härra Pauli Kroonikad, 2001]^[1] után az Artur Sandmani lugu ehk Teekond iseenda teise otsa [Artur Sandman története, avagy Utazás saját magunk másik végébe] című regénye, amely a mindezidáig istenített mester néhány kevésbé odaadó tanítványát kihullajtotta a követők sorából. Arról ezen írás nem kíván szólni, hogy a kritikus hangvétel, mellyel az észt irodalmi nyilvánosság Heinsaar regényét általánosságban fogadta, elég megalapozott volt-e. Az Artur Sandmani lugu esete ugyanakkor, kissé paradox módon, mégis fontos előfeltétele volt a 2007-ben megjelent Rändaja õnn [Vándorló boldogság] című novellagyűjtemény kedvező fogadtatásának – s hogy a kötelező dicséretek súlyától megszabadult, e kötet esetében jótékonyan hatott nemcsak az íróra és művére, hanem legalább annyira közönségére is.

A recepció újbóli pozitívvá válásának leglényegesebb előfeltétele mégis az, hogy a Rändaja õnn Heinsaar eddig megjelent művei közül minden kétséget kizáróan a legkiforrottabb alkotás. A Vanameeste näppaja egyenetlen színvonalú írásainak gyűjteményétől eltérően ez esetben egy átütően erős kötetről van szó. A Pál úr krónikái helyenként sterilnek tűnő felsőbbrendű stílusát organikus és személyes hang váltja fel. Végül pedig az Artur Sandmani lugu regényformájától Heinsaar el- vagy visszafordult a természetéhez valószínűleg közelebb álló novella műfajához. A mű tökéletesítésére is éppen elegendő idő jutott – a kötetben található írások 4-5 év alatt készültek el (az Artur Sandmani luguval egy időben), közülük több azonban már korábban is megjelent a sajtóban.

A Rändaja õnn tizenkét elég különböző novellát tartalmaz, s a közöttük kapcsolatot teremtő kulcsszavakra is könnyebben rátalálhatunk az irodalmi műszavak világán kívül. Említhetnénk például a következőket: táj, levegő, fényesség. A Heinsaar történeteinek helyet adó játéktér a címadó novellán, a Rändaja õnn utazásának bemutatásán keresztül rajzolódik ki a szemünk előtt. A cselekmény Dél- és Nyugat-, ritkábban Dél- és Kelet-Észtországban, illetve a délről szomszédos Lettországban zajlik. Ezt a határszéli, a „valódi“ életben gyakran fizikailag vagy helyi politikai jelentőségét tekintve kiüresedett vidéket tölti meg könyvében Heinsaar pezsgő élettel, melynek történései sajátos irodalmi-mitológiai időben zajlanak, s melynek egyetlen periodikusságát a novellák ciklikus felosztása – reggeli, déli és esti elbeszélésekre – adja. A gyűjteményben azonban találunk olyan írást is, melynek cselekményideje pontosabban behatárolható (a Suure hooaeg [Nagy évad] és a Kuller [Hírnök] cselekménye például napjainkban játszódik, a Vihmategija Aspendal [Aspendal, az esőcsináló] ezzel szemben az alábbi szavakkal kezdődik: „Egy régi nyáron…”. A Rändaja õnn novelláinak túlnyomó részében kellemes egyszerűséggel jelennek meg a különböző idősíkból származó kulcsszavak, mint például: a busz, a „követelőző nők“, a kávéház vagy pedig az „iskolamester“.

Heinsaar saját munkamódszeréről többször is elmondta, hogy történetei kiindulópontjául általában valamiféle kirívó ötlet szolgál, mely köré később a történet fennmaradó része épül. Egy ilyen alapötlet megléte majdnem minden eddigi Heinsaar műben igazolható, s nagyrészt attól függ minden sikere vagy kudarca, hogy a szerző mennyire eredményesen és milyen mértékben képes azt manipulálni. Heinsaar láthatóan egyre otthonosabban mozog ötletei termőföldjén, szakértelme regényről regényre nő. A témák terhelhetőségének kérdésében azonban még van mit tanulnia: a Rändaja õnn írásai közt is találunk néhány olyan novellát – Hingus [Lehelet], Suur hooaeg –, melyben az alapötletre túl sok szöveg vagy súlyos gondolat jut, megfosztván azt kezdeti érdekességétől. Heinsaar személyében mindezek ellenére mégis egy „ötletadagoló-mesterrel” van dolgunk. A könyv felépítése ugyanígy dicséretet érdemel: a hosszabb, rövidebb és az egészen rövid szövegrészletek hozzáértő váltogatása, mely minden írásnak egyaránt elég szabad teret hagy, s a témák és hangulatok variációja az, amely minden fejezetben képes az olvasó előtt frissen feltárulkozni.

Heinsaar azt próbálja (vagy próbálják róla) elmondani, hogy ő „mindenekelőtt elbeszélő“, ez a kijelentés pedig sok mindent elárul. Többek között azt is, hogy elbeszélésmódja alapvetően a regény műfajával szemben áll – hiszen Heinsaar narratívája gyakran az abszurd és a furcsa történetek leghihetetlenebb piruettjeit is lehetővé tevő tükörfelületen siklik, ugyanakkor az idősík nem ágazik el, az üres jégpályán mindig csak egy versenyző van. A játék a történeten belül játszódik le, előadása pedig mindenféle csinnadratta nélkül zajlik.