Aligha hangsúlyozható eléggé a Pluralica folyóirat vállalása: a negyedéves periodika ritka összetettséggel, tartalmilag és megjelenésében is fajsúlyos módon kívánja bemutatni, szemlézni, tárgyalni a „látómezőnkön kívül vagy annak perifériáján lévő kultúrákat”, a szerkesztői előszó szerint a lap tehát a „jelenleg marginális helyzetben lévő témákra keres rá előszeretettel”. A küldetésében a koherenciát és a nyitottságot, továbbá az interkulturális párbeszéd elősegítését, az idegennek, a másnak, a kevésbé ismertnek, a perifériának a nagyon is jelentékeny szerepét, a művészetközi szemléletet képviselő Pluralica világnézetként, szellemiségként határozza meg a nevét fedő fogalmat; első tematikus (dupla) számában a kortárs észt irodalomhoz hozza közelebb az olvasót, pontosabban szólva, a kortárs észt irodalmat igyekszik – ha parciálisan is – az olvasó figyelmébe ajánlani. A téma teljeskörű feldolgozásának és bemutatásának lehetetlensége ellenére első osztályú, akkor is – vagy főleg akkor –, amikor egyre több folyóirat vállalkozik a közép- és kelet-európai kis irodalmak, szerzők, művek közvetítésére alkalmi publikációkkal vagy más folyóiratokkal közös munka eredményeként vendégszámok létrehozásával. A Pluralicát hasonló elképzelések motiválják, de jóval összetettebb azoknál: mintha egyszerre igyekezne tájékoztatni, eligazítani, bemutatni, ugyanakkor a lehető legnagyobb területet lefedni aktuális tárgyából.

Ahelyett, hogy a több mint négyszás oldalas, vaskos és súlyos, képzőművészeti anyagában – mely a szövegek mellett, körül, illetve önállóan szintén helyet kap – ugyancsak roppant gazdag, szerkesztésében (beleértve a layoutot is) igen magas színvonalú szám szerzőit és műveiket sorolnánk, a lap szemléletéről, a téma feldolgozásának mikéntjéről ejtenénk néhány szót. Alkalmasint ugyanis legalább annyira lehetetlen kísérlet lenne több tucat alkotó műveit nem hogy értelmezni, de akár csak röviden bemutatni, mint mondjuk a komplett kortárs észt irodalmat vagy kultúrát négyszászharminc oldalban úgy fölmutatni, ahogy az „van”. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Pluralica elképzelése ne valósult volna meg – pusztán arról van szó, hogy a koherencia és nyitottság ugyanúgy kanalizációval, kánonképzéssel vagy bizonyos kánonokra történő ráhagyatkozással jár – tehát választás és válogatás eredménye –, ezért alighanem helyesebb megfordítani a kérdésirányt, s úgy közelíteni a tárgyhoz, vajon melyik (vagy milyen) kortárs észt irodalmat közvetít a Pluralica?

A kortárs a Pluralica felfogásában mindenekelőtt az elmúlt húsz-harminc esztendő irodalmát – költészetét és prózáját – jelenti, leghangsúlyosabban az Észt Köztársaság 1991-es újrafüggetlenedése utáni időszak (elsősorban fiatal) literatúráját. Jóllehet mind a kortárs észt irodalmat tárgyaló átfogóbb tanulmányok, mind a lap végén sorakozó, többnyire magyar nyelven is megjelent észt vers- és prózaköteteket ismertető kritikák, valamint számos szerkesztői jegyzet utal a huszadik, sőt helyenként a tizenkilencedik századi észt irodalom egy-egy alakjára, művére vagy műformájára, az itt közvetített (kortárs) irodalomkép valamelyest a levegőben lóg, amennyiben alig kínál nyelvi-poétikai alapú irodalomtörténeti fogódzót az olvasó számára. Még az értekező szövegek sem, vagy csak meglehetős ad hoc-jelleggel és többnyire a művek témaválasztását, tematikáját illetően állapítanak meg világirodalmi kapcsolódásokat; nyelvi-poétikai megalapozottságú interpretáció, mely a huszadik századi európai (és észt) irodalom alakulásával összefüggésben próbálna közelíteni az egyébként kortársi jellegénél fogva valóban csak provizórikus kijelentésekkel jellemezhető művekhez, nincsen. A tanulmányok leginkább irodalomszociológiai munkák, írói szervezeteket, csoportokat, szerzőket és műcímeket említenek, lényegében egy-egy reflektálatlanul hagyott fogalom – mint a posztmodern, az intertextualitás, a „szociális líra” vagy az „etnofuturizmus” – jellemzi a sorolt neveket és címeket, melyeket ezúttal éppen az „észt” szó helyez egy kalap alá. Mindez természetesen nem róható föl, hiszen a kötet (sokkal inkább, mint lap…) célja az észt kultúra, az észt irodalom egyfajta közvetítése vagy szemlézése, s ha valami sajátosan észt lehet, hát az éppen maga az ország történelme vagy társadalmi berendezkedése, annak alakulása, akkor is, ha az nem szakítható ki valamely egyetemesebb konstrukció horizontjából. Jellemző, hogy az „észtség” az észt társadalommal, illetve az észt népi kultúrával lehet, ha nem is egyenlő, de átmenetileg legalábbis, azonosítható. Innen nézve a szövegek szociológiai beágyazottsága felől közelítő áttekintések relevánsak, és az egyszeri olvasó számára kellően tájékoztatóak, noha az elmélyültebb érdeklődő számára ezek csupán kiindulópontokat jelentenek. Hogy valamely szöveg attól lesz-e „sajátosan észt”, hogy szavai az észt földrajzi- és kultúrtörténetre engednek asszociálni, (teoretikusan legalábbis) nehezen megérvelhető dolog, miközben egy észt gyűjteményben mégiscsak észt irodalomról illik szólni. Fölmerül a kérdés, hogy amint egy anyaország határon túli irodalmai kapcsán rendre éppen a határok eltörlésének szándéka jellemzi a recepció igényét (vagyis e szerint nincs régiók, területi-földrajzi elhatárolások mentén kirajzolható sok-sok anyanyelvi irodalom, hanem egységes anyanyelvi irodalom létezik), úgy fölmerülhet az is, hogy például a kortárs észt irodalom fogalma alatt futó heterogén szöveghalmaz vajon attól lesz-e specifikus, hogy Viljandit vagy Tallinnt, erdőt vagy kikötőt emlegetnek-e az egyes darabokban. Noha olvasás nincs referenciaképzés nélkül, poétikai effektus révén a referencia itt csupán az észt irodalomban vagy egyáltalán az „észtségben” mint olyanban járatlan olvasóval hiteti el bájosan, hogy rajta keresztül voltaképp az észt valósághoz fér hozzá. De alighanem jól van ez így…